Lelki szemetesvödör.
Megvan mindenem, amire anno vágytam: harmincas éveim közepére lett szép kertes házam, szép autóm, gyerekem, feleségem, akit szeretek is. Vidám és elégedett embernek gondolom magam, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének parák, amik napi szinten bántanak és foglalkoztatnak. Sok szempontból olyan az életem, amilyet szerettem volna magamnak, viszont sok olyan dolog van, amit nem így képzeltem el anno. Ez persze így természetes, az lenne fura, ha minden úgy alakult volna, ahogy azt huszonpár évesen (mondjuk a cringefest "két lábbal a földön" blogom írásakor) elképzeltem, de mégis sokszor szomorú vagyok emiatt.
A legnagyobb problémám a magány. Van sok haverom, de úgy érzem, hogy szinte mindenkivel csak felszínes a kapcsolatom, nincs igazán senki, akit felhívhatnék, ha kedvem támad egy sörre. A baráti társaságom az évek alatt szép lassan szétesett, a tagok összevesztek egymással, így csak hárman maradtunk belőle a kezdeti nyolc helyett - ráadásul viszonylag hirtelen történt meg a lemorzsolódás, mindössze 2-3 év alatt tűnt el mindenki. A legjobb barátom, aki az esküvőmön is a tanúm volt, egy apróság (de tényleg, full apróság) miatt egy éve nem beszél velem - bár valószínűleg ott az a gond, hogy a történtek csak utolsó cseppet jelentettek egy olyan pohárban, aminek a megteltéről én nem tudtam. Eleve éreztem már pár éve, hogy kicsit másfelé változtunk így felnőttként, de ez nagyon váratlanul ért és azóta is borzasztóan rosszul érint. Próbáltam már megbeszélni, helyrehozni, de érzem, hogy nincs meg rá a szándék és és az érdeklődés a másik irányból, szóval kezdem feladni - bár még így, egy év távlatából is nagyon gyakran eszembe jut, hogy valahogy helyre kéne hozni a dolgot. Sajnos azonban ennyi idő után ez már too far gone, legalábbis attól tartok. Biztos vagyok benne, hogy még egy utolsó próbálkozást fogok tenni, sutba dobva az önbecsülésemet, mert legalább tanulni szeretnék az esetből, ha már a barátságot nem csinálhatom vissza.
Jellemző, hogy most kaptam új melót a hét elején, amire nagyon nagyon vágytam, és rettenetesen örültem neki, amikor letettem a telefont - pár pillanat múlva viszont már az tűnt fel, hogy a feleségemet "leszámítva" nincs igazán olyan közeli barátom, akinek ezt el tudnám újságolni, akivel ezt meg tudnám ünnepelni. Van persze olyan, akit a barátomnak tartok, de ő külföldön él, úgyhogy csak messengeren megy a kapcsolattartás, ami persze nem az igazi.
Azért is viselhet meg ennyire, mert világéletemben nehezen tudtam bármit elengedni, amit megszoktam vagy amit szerettem, és ha valaki ilyen szinten hirtelen a kukába rak engem, az megkérdőjelezi, hogy mennyire volt őszinte a barátság egésze - ezzel együtt pedig az emberismeretembe vetett hitem is meginog.
Amúgy negyed órája melózni kéne, de mint ahogy az előbb említettem, felmondási időn vagyok, és ezt pötyögni tényleg olyan terápiás jellegű, mintha valakinek kiönteném a lelkemet. Könnyebb lett most valahogy.